A zanglai királyság és a királyi család a 21. században

2. rész

Zangla, a várhegy és a palota

1. rész: Zangla és a Zanszkár völgye

A régi és kevésbé régi leírások is megegyeznek abban, hogy míg Zanszkár a Tan földje és a világ közepe, addig Zangla és a felső palota annak központja. Valamikor réges-régen egy mitikus garuda-madár (tib.: mkha’ lding) szállt el Zanszkár felett. Ahogy fent repült a folyóvölgy felett, meglátta a völgyben hemzsegő ősi ellenségeit, a kígyókat, vagy nágákat (tib.: klu), akik hatalmuk alatt tartották a területet. Ekkor alászállt és hatalmas szárnyait kitárva, fejét a földre fektette – örökre leigázta azokat.

A figyelmes szemlélő a mai napig ott láthatja a hatalmas madarat, közvetlen Zangla faluja felett. A csőrén több tíz sztúpa sorakozik, feje búbján áll maga a palota és a régi erődtelepülés. Gigantikus teste messze a völgy fölé magasodik.

A madár örökre a táj részévé lett, s a megjelenő emberek hálájuk jeléül, vagy biztosítván, hogy örökre ott is maradjon, egy palotát emeltek a fejére, ami köré egy erődfalu épült, mely évszázadokon keresztül volt lakhelye a zanglaiaknak. Szeredi Anna régész az elmúlt két évben Szabó Orsi segítségével felmérte az erődfalut, dokumentálva az összes objektumot, a sziklavéseteket, leleteket. Erre a munkára épülhetnek az elkövetkező években a feltárások, melyek alapján kirajzolódik majd egy olyan település élete, melyet jó 6-700 éve hagyhattak el a helyiek – legalábbis a hagyományok ezt tartják. Magáról a régészeti munkákról nem írnék sokat, hiszen erre ott van a két hölgy szaktudása, de nagy vonalakban és az engem is érintő részekről azért tennék egy-két említést.

Garuda-ábrázolás egy srí lanka-i 20 rúpiáson.

A palota és a palota körüli település romjai a mai napig Nyima Norbu (Nyi ma nor bu), a jog szerinti király tulajdonában vannak, a magyar Csoma Szobája Alapítvány foglalkozik a palotaépület felújításával és karbantartásával.

Mondom, nem tisztem és nem is szeretném elvenni a régészek kenyerét, de azt a keveset, amit településről mindeddig megtudtunk, vélem, elmondhatom. Nem részleteiben, csak a felszínt ismertetve. Kifelé egy zárt rendszert alkottak a házak, egyetlen bejárattal, s ezeket három toronybástyával – egy az északnyugati, egy az északkeleti és egy a déli oldalon – erősítették meg.

Az erődfalu déli bástyájának romjai. A jellegzetes vertvályog falak nem egyszer alap nélküliek, máskor pedig kőalapra emelik. A falon látható kerek lyukak a vályog-kaloda keresztfáinak helyei. Ilyen technikával több méter magas falak építhetőek, melyek szinte bevehetetlen erődítményként álltak évszázadokon keresztül. Baloldalon a kis képen, egy épp épülő vályogfal látható, melyen jól látszik az építési technika a kereszttartókkal, melyek a zsalut tartják, s melyek révén a lyukak a falban maradnak. A jobb oldalin pedig az ismeretlen rendeltetésű lyukak egyike.

A víznyerő hely, mely meghatározza egy-egy zanszkári település létét, a keleti oldalon volt, de ezt egyelőre nem tudjuk alátámasztani, hiszen már kiszáradt. Az erről szóló legenda szerint egy idegenből érkezett királyné mosta bele a forrásba a ruháit és ez apasztotta el a létfontosságú vizet a településen.

A legendákról azt vallom, hogy mindig van némi valóságalapjuk. Ebben az esetben vélhetően az, hogy a forrás elapadásával megszűnt a falu élhetősége. Ám egy olyan babonás környezetben, mint a zanszkáriaké, semmi sem történik ok nélkül és itt jön képbe az idegen királyné. Nem sok szépítenivaló van rajta, az zanszkáriak zárt közössége nem kevés nacionalizmussal párosul, a szó jó és rossz értelmében egyaránt.

A faluból ugyan mára már csak romok vannak, de ezek között számtalan érdekesség található. A fenti képen is látható szabályos lyukak az egész településen megtalálhatóak, némelyik pár centi, némelyik akár a 30 centi mélységet is elérhetik. Bár Ó-Padumban is találtunk ilyen lyukakat, rendeltetésük egyelőre nem tisztázott. Ahhoz túl szabályosak, hogy esővíz-mosta képződmények legyenek, átmérőjük pedig közel azonos. Minden ilyen mélyedés a lakóházakon kívül, tehát a „köztereken” található. Szintén közterületen, a bejárat előtt áll a hatalmas, több méter magas zászlótartó pózna is, melyen a mindenki által ismert imazászlók és selyemsálak – hadag-ok (kha btags) – lengenek. Az ötféle színű zászló az öt elemet jeleníti meg, amik egyben az öt meditációs buddha attribútumai is.

Az imazászlót tartó pózna a palota bejárat előtt. A zászlók színei közül a kék az űr és Aksobhja, a fehér Vairocsana és a levegő. A piros természetesen a tűz és Amitábha. A zöld a víz és Amoghasziddhi. Végül pedig a sárga a földet és Ratnaszambhavát jelképezi.

 A hosszú, állított imazászlók, a darcsog-ok (dar lcog) póznájának csúcsán nem egyszer találkozhatunk Zanszkárban jakfarokkal is. Ez az ősi jelkép – vélhetően a bön vallásból, vagy még korábbról eredeztethetően – a [királyi] hatalom jelképe. Természetesen a palota épülete és környéke a kis négyzet alakú imazászlókkal, lungtá-kkal (rlung rta) is bőven díszített. A zászlókra nyomott imák, szent szövegek és védelmezők szerepe a környék megóvása, „áldása”. Ezért találunk a tibeti buddhista területeken mindenhol ilyen zászlókat: hágókon, épületeken, vagy épp a házakon.

Naropa, XI. századi tudós “névjegye”. Naropa Tilopa tanítványa, valamint Atísa kortársa volt. Jobbra a felirat, Na ro’i mtshan jelentése: Naropa neve, szimbóluma.

 A buddhista kultúra másik jellemző ismérve a sziklafeliratok, sziklakarcok jelenléte. A zanglai várhegyen is elképesztő mennyiségű felirat található. Javarészükön a jól ismert OM MANI PADME HUM mantra olvasható, de olyan ritkaságok is találhatóak, mint például egy Naropa (Na ro pa) „névjegy”, vagy ha a hosszabb szövegeket nézzük, akkor az a felirat, melyben egy bizonyos Taglungba (Stag lung ba) nevű egyházi méltóság hatalma megerősítéséről olvashatunk. A feliratok mellett rajzok, karcok is találhatóak. Egy részüket még nem tudtuk azonosítani, de feltűnően sok az kőszáli kecske-rajz (Capra ibex), mely a Zanszkár területén élő kevés nagytestű emlős egyike. A helyiek életében fontos szerepet játszik, hiszen szerencsés ómennek tartják akár jelenlétét, akár megjelenítését. Olyannyira, hogy például Zangla túlsó végében áll egy sztúpa, melynek környékét halomba hordott kecskeszarvak borítják, fehér selyemsálakkal, imazászlókkal díszítve. A palota körüli településen is lépten-nyomon futhatunk bele ilyen stilizált állatrajzokba. Emellett persze más alakzatokkal is találkozhatunk: sztúpák (tib.: mchod rten) és csaitják (szansz.: caitya) körvonalaival. A csaitják Buddhát szimbolizáló ereklyetartók, tehát jelentésben hasonlatosak a sztúpákhoz, megjelenítésben azonban nem.

A számtalan egyéb véset és felirat feldolgozása még javában tart. A nagy mennyiség miatt vélhetően még elég sokáig. Előre csupán annyit tennék még a dologhoz, hogy az állatábrázolásokon és a mantrákon kívül nagy számban találunk még dáranikat (tib.: gzungs, szansz.: dharani). Ezek a szövegek általában hosszabbak, mint a mantrák és jelentésük is épp oly homályos tud lenni.

Magáról a palotáról most szintén nem értekeznék mélyebben, hiszen Szeredi úrhölgyék és Fejes Erik doktor úr meglátásait, eredményeit hamarosan egy cikkben igyekszünk közzétenni. Tessen majd azt elolvasni. De azért néhány alapvető adat: maga a palotaépület vélhetően több szakaszban épülhetett. Említettem, hogy a legendák szerint már a kezdetektől fogva – vagy legalábbis mióta a garuda a földre szállta – áll. A helyiek közlése szerint mintegy 1000-1100 éve, vagyis Zanszkár tibeti kolonizációja óta létezik. Ez utóbbit támasztja alá, hogy ha lebontjuk a vakolatot az épületről, két különálló részt különböztethetünk meg. Egyrészt egy régebbi, toronnyal ellátott kőből épült részt, másrészt pedig egy vert vályog blokkot, mely az erődítést palota-jellegű épületté tette. Hogy mikor épülhettek ezek a részek? Ez még tisztázásra vár. Ha a falu felől nézzük az épületet, a bal oldalán magasodó kőtorony volt a legkorábbi épületrész. Ebben található a Baktay által 1924-ben azonosított Csoma-szoba is. Ha az épületről „lebontjuk” a vályogból épült részeket, akkor egy jellegzetesen tibeti erődítményt kapunk: magasba nyúló őrtoronnyal és hozzá csatolt épületrésszel. Ugyanakkor a leírtakat cáfolja Neil Howard, aki egy tanulmányában a XV. századra teszi a palota megépülését és jóval korábbra a falu meglétét. Az eddigi adatok alapján úgy néz ki, hogy ez a század lehetett egy fordulópont Zangla és Zanszkár életében. E századra teszik a zanszkári királyság északi és déli királyságra szakadását, a padumi királyi család „megalapítását”. Számtalan kérdés azonban tényszerűen máig nem tisztázott: mikor alapították Zangla falut? Mikor épült az erődfalu? Vagy épp az, hogy mikor is hagyták el a palotahegyen lévő települést a helyiek.

Azt Baktaytól tudjuk (Kőrösi Csoma Sándor 1963, p.113-114), hogy Kőrösi idejében már a falu lent volt (vagy már lent is volt), a palota pedig „kolostorként” működött fent. Sőt, Baktay állítása szerint az ő ott jártakor a palotát már romok vették körbe. Tekintve, hogy a vályog karbantartás nélkül nem túl tartós, valamint figyelembe véve, hogy mekkora kincs az épületfa, mindez még nem támasztja alá, hogy Csoma idején ne állt volna az erődfalu.

„…A folyó jobbpartján magas üledékteraszon terül el Zangla falu, valamivel odébb pedig a kopár, sziklahalmazokkal, szirtekkel szaggatott kúp lakú hegyen álla lámakolostor, előtte és körülötte változatos formájú csortenekkel.

Nem tudjuk, a faluban találta-e Szangje Puntszog lámát vagy fenn a kolostorban. … Zangla egykor fejedelemség székhelye volt; a régi vár romjai a hegytetőn, a lámakolostorral szemben meredeznek.”

„…Akár a faluban találkozott Szkander bég a lámával, akár nem, felment a kolostorba. Az ösvény meredek lejtőn visz a tömör épülethez, amely magányosan emelkedik a környező rideg táj fölé. …”

Tehát az 1920-as években az erődfaluból már csak romok voltak, s Csoma idejében is már szintén lent éltek, ami azt jelentheti, hogy az 1800-as évek első harmadában már nem működött a fenti település, csupán a „kolostori funkciókat” ellátó palota.

Nem tartom kizártnak – bár ez még további kutatásokat igényel –, hogy maga az erődítmény, vagy legalább a helyszín, ahol épült, a mon, vagyis egy tibetiek előtti kultúra hagyatéka, melyre a tibetiek rátelepedtek a 10. század során. Francke is számtalan helyen említ úgynevezett mon-várakat (tib.: mon gyi mkhar) szerte Zanszkárban.

A völgybéli Zangla legöregebb épülete a helyiek szerint az alsó palota egy része, amely 6-700 éve épülhetett – ez egybeesik a XV. századdal. Persze ebben lehet kegyes túlzás is, de tény, ha az épületet megvizsgáljuk, jól elkülöníthetően két részre osztható, egy régebbire és egy újabbra. A jellegzetes régebbi rész (az épület rendezői jobb oldala) kísértetiesen emlékeztet a hegy tetején álló palotára. A háromszintes épület átriumos nyári konyhával és hatalmas tetőfelülettel rendelkezik. A zanszkári épületek egytől-egyig lapos tetejűek, igen kevés az olyan, melyek felső szintjén plusz helységek vannak ezek általában nem kifejezetten lakóépületek, illetve egyéb funkciókkal is bírnak – mint például egy palota. Egy lakóháznál a tető-tér minden négyzetcentimétere a téli takarmány tárolására használatos.

De térjünk vissza még egy kicsit a palotadombhoz:

A garuda csőrén számtalan, ezeddig azonosítatlan korú sztúpa áll. Ezekről a helyiek úgy tartják, hogy az uralkodóház régvolt tagjainak síremlékei, valamint kegyhelyek: a nyolc alap-sztúpa közül a megvilágosodást szimbolizáló, úgynevezett csangcshub csörten-ek (byang chub mchod rten). A következő évek feladatai közé tartozik ezek gondos és alapos felmérése, azonosítása.

Ahogy a falu felé haladunk, az utolsó hármas-sztúpa a rigszum gönpo-nak (rig gsum dgon po) ajánlott szentély. A három család, vagy nemzetség (rig gsum) urai (dgon po): Mandzsusri, Avalokitesvara és Vadzsrapáni, akik a Tathágata, a Lótusz és a Vadzsra nemzettség urai. Ezek a sztúpák nemcsak Zanglában, de szerte Ladakh-ban is megtalálhatóak és ellentétben például a csangcshub csörten-ekkel, színesek.

A háttérben egy megvilágosodás-sztúpa, az előtérben pedig a hármas sztúpa egy kis „házban”. A három szín a három urat szimbolizálja: a piros Mandzsusrit, a fehér Avalokitesvarát, a fekete (vagy olykor kék) pedig Vadzsrapánit.